Nemcsak a filozófia, hanem az emberiség történetének egyik legizgalmasabb figurája kétségtelenül Friedrich Nietzsche. A Freud, Wagner, Bergson, Zola, Ady nevével körülírt s a későbbi Európára mérhetetlen hatással lévő gondolkodó. Aki mindvégig bizonyos benne, hogy kisebb dolgokkal bíbelődni, mint a teljesség, sohasem érdemes. – Ezért fordít Petőfit is: mindketten nagyon érzik az Egészt.
Szilárdi Béla méltó rokona Nietzschének. Ő is – mint zenész, mint festő, mint prózaíró – polihisztora saját létezésének. A láma köpésében – nemkülönben a hozzá írt kiváló esszétanulmányban – is az emberi élet történetekben megformálódó lényege érdekli: a szabadság körei, a magány természetrajza, a szeretet, a megértés és ezek hiánya, a kiszolgáltatottság testnek, léleknek, másik embernek.
Hogy végül akad-e még egy kis remény az emberiség számára, azt azonban sajnos ebből a színműből sem tudhatjuk meg. De talán már nem is érdekes. Legyen nekünk elég annyi öröm, hogy igazi drámaírót ünnepelhetünk Szilárdi Béla első színpadi művével: a szöveg ugyanis él, elevenen izzik, s magával ránt a mélységes mélybe olvasót, színházi nézőt egyaránt. Mindent megtesz, amit szöveg tehet az emberrel. Ezért nem csodálkozhat, ha beleborzong a betűkbe, a szavakba cizellált világosságba és sötétségbe, aki olvassa őt.
Aztán ráeszmél úgyis: de hiszen semmi sem történt, csupán annyi, hogy Nietzsche két órán keresztül megint velünk volt. – Valaki végre táviratozzon az Istennek!
Fűzfa Balázs
Közreműködnek a Weöres Sándor Színház színészei.
